Rég jártam erre. Talán most újra indítom. Kezdjük csak egy zenei poszttal. Álljon itt a rock történelem egyik legsúlyosabb albuma, amit nem ismernek annyian mint amit megérdemelne. Kár... A súlyosságát nem abban kell érteni hogy durva mint valami death metál, hanem , hogy a tartalma letaglózó. A Blackie Lawless és a W.A.S.P.  Egy olyan meghatározó zenekar, akik a hard rock, a glam és a heavy metal hátszelét is meglovagolva valami abszolút utánozhatatlant csináltak. Igazából a többesszám felesleges is mert Blackie az aki csinálta. Dalszerző, énekes, gitáros, basszeros, dobos, szintis, producer egyben. Egy mindenhez  értő zseni, akinek nagyságát  maximum a mellette elhasználódott zenészek számában lehet mérni. Lehet nem a legjobb társ, de egy pótolhatatlan és mégis méltatlanul elfeledett ékköve a zenének.  Ugyan ha megszólal a Wild Child mindenki felkapja a fejét. De az volt a sláger, az eladható rádiós dal, ami kellett. De emögött sokkal több van... Sokkal de sokkal...

Sziasztok!

TokenD vagyok és nem cifrázom: búcsúzni jöttem.
Mint azt olvashattátok, január elsejétől nem szól többé a Rockvilág rádió. Sajnos a búcsúadásban nem tudok jelen lenni. Nem így terveztük, de sajnos így alakult. 
Hogy is kezdődött ez az egész? Kieron, még Samy-vel vezetett adást, amikor rákérdezett, hogy nem ugronék-e be. mert a műsorvezető társa nem tud jönni. Igent mondtam és persze rettenetesen izgultam. Aztán volt még pár helyettesítés, amikor Samy végképp nem tudott jönni, a munka végképp elszólította a mikrofon mellől. Eleinte csak Kieron-al, majd jött az első adás, amit egyedül toltam le, vagy épp Rafaelo, illetve Fuckkezű ugrott be segíteni.

Aztán jött az első interjú a Viharmadarak zenekarral. Elmondhatatlanul izgultam és hát nem is volt zökkenőmentes, de a kezdeti akadályok elhárítása után egész simán lement, nagyon jót beszélgettünk. Ezen fölbátorodva, kicsit később én szerveztem le és hívtam meg egy kis kérdezz-felelekre a Kylfingar együttest. Nah, az már viszont tényleg nem ment simán, minden összejött, ami csak közbejöhetett, persze nagy nehezen az is lement, de utána még hónapokig, ha nem a mai napig rémálmaim vannak miatta. A srácok persze nagyon jó fejek voltak, próbáltak ők is segíteni, de a technika ördöge akkor nagyon keresztbe tett nekem. 

Persze több interjún voltam csak kísérő, úgymond másodpilóta, de inkább csendestárs. Nem írnám le, hogy kiket kapott Kieron mikrofon végre, mert félek, hogy kihagyok valakit. Szépen lassan ismertem meg a stáb többi tagját, azokat a jó fej, lelkes embereket, akik szabadidejüket nem sajnálva dolgoztak azon, hogy a rádió híresebb, jobb legyen. 

A Trabant presszóból végül stúdiót kellett váltanunk, a nem túl távoli Legenda Sörfőzde egyik szobájába és ott is, egész otthonos stúdiót rendeztünk be. 

Ám sajnos, vagy nem sajnos, az idő halad, ahogy a technika fejlődésével a közönség igénye is változik, ezzel pedig lépést kell tartani. Milyen lesz az új "rádió"? Milyen felületen lesz? Milyen tartalmakkal? Nos, ez még titok! De érdemes lesz kivárni. Kis stábunk tagjai azon brainstorming-olnak, hogy valami újat alkossanak nektek, ami megfelel a mai elvárásoknak. Nyilván a rock és a metál berkein belül. 

Nem tudom, hogy találkozunk-e még valaha, kedves Olvasó. De kövesd továbbra is a rockvilag.hu-t. Az ugyanis, legalább olyan stabilan dübörög tovább, mint az Ossian. Vagy mint Nagy Dávid (fél órája gondolkodom, hogy utóbbit hogyan szőjem bele ide). És természetesen a blogunkat is olvassátok! Lesz tartalom bőven! 

Köszönöm, hogy nekem szentelted ezt a pár perc figyelmet! Légy továbbra is jó, rossz és kartel! 

 

Sziasztok!

TokenD vagyok és most egy picit egy másik világ, avagy a másvilág felé kalandoznánk. Régóta foglalkoztatnak a szellemek, a kísértetek, mindig is szerettem az ilyen történeteket, képeket. Aki félős, az nyugodtan olvasson tovább, nem lesz semmi para, csak pára, ha magas a páratartalom.

Szép jó napot!

 
Token vagyok és ahogy Kieron kolléga is engedett egy kis bepillantást a metálossága történetébe, én is kinyitom nektek ezt a kis ládikát. 

Amikor minap egyik régi barátom azt mondta nekem, hogy Te Csaba, emlékszel, hogy már 20 éve lesz annak szeptemberben, hogy először ültünk be egymásmellé az iskolapadba, akkor bizony koppant egyet az állam.. Repül az idő, pedig olyan mintha tegnap lett volna. Tisztán él bennem az emlék. A még kellemesen meleg őszi napsugarak, az osztálytársaim sárga, megkülönböztető nyakkendője, egy kedves mosoly egy „nénitől” akit az osztályfőnökömnek tituláltak, na meg az az utánozhatatlan miliő amit ilyenkor érez az ember.  És ennek már húsz éve.. Végig gondoltam mi történt ebben a húsz évben, min mentem keresztül, miben változtam, mivé lettem, hol tartok most.
Ha ezt végig leírnám, valószínűleg hosszabb lenne mint a Háború és Béke és senki nem olvasná végig, így a lényegre próbálok koncentrálni.

Nem, nem és nem! Most már tényleg elég. Július közepe van és annyi legenda hagyott itt minket, ami több évre is sok.. Hol van még az év vége?  Baszódjál meg 2016! Nem illik, és nem is előnyös csúnyán írni egy nyilvános blogban de most már tényleg elegem van. David Bowie, Prince, Maurice White, Glenn Frey, Alan Rickman, Bud Spencer, Muhammad Ali, Johan Cruijff, Umberto Eco, Psota Irén, Rajhona Ádám, Zsigmond Vilmos, Kertész Imre és most Somló Tamás. Szegényebb a világ sokkal szegényebb..

Rockmaraton. Az egész fesztivál egy jó ideje már része az életemnek. Évek óta járunk le, ha nem is mindig, vagy nem is minden napra de 2007-óta lélegezzük a Malomvölgy, majd most a Szalki-sziget levegőjét. Lehet sár és fagy, vagy tűző nap és szaharai éghajlat, a rock zene, a hideg sör , a jó társaság úgy hat a lelkedre mint talán semmi más. Akit egyszer megfertőzött a hathúrosok hangzása, a dobok ütemes pufogása, a zene és az emberi hangulat együttesen alkotott flórája és faunája az sosem szabadul. Ennek örökre a rabja maradsz, és ugyanúgy lázadó kamaszként, mint őszülő régi motorosként nem lesz kétséged afelől, hogy egy nehéz, gyötrelmekkel, megpróbáltatásokkal teli, a monotonitástól a letargiára hasonlító szürke évek után szükséged van egy hét szabadságra. Egy hét felhőtlen boldogságra, kikapcsolódásra.

Az élet természetes velejárója, hogy emberek mennek el közülünk, olyan emberek is akiket kedveltünk, tiszteltünk. Elszomorodunk, esetleg elmorzsolunk  egy-két könnycseppet, de az élet megy tovább. Most viszont olyasvalaki távozott közülünk, akit nem tudunk egyszerűen elengedni. Nem megy, mert generációtól függetlenül, mindannyiunk kedvence volt. Az elmúlt években oly sokszor terjengett már a halálhíre, de szerencsére mindig kiderült, hogy csak egy rosszmájú tréfa volt. Most viszont eljött az elkerülhetetlen. Tegnapelőtt csapott mindenkit arcon a hír, hogy életének nyolcvanhetedik évében elhunyt a legendás pofonosztó, Bud Spencer.