Az élet természetes velejárója, hogy emberek mennek el közülünk, olyan emberek is akiket kedveltünk, tiszteltünk. Elszomorodunk, esetleg elmorzsolunk  egy-két könnycseppet, de az élet megy tovább. Most viszont olyasvalaki távozott közülünk, akit nem tudunk egyszerűen elengedni. Nem megy, mert generációtól függetlenül, mindannyiunk kedvence volt. Az elmúlt években oly sokszor terjengett már a halálhíre, de szerencsére mindig kiderült, hogy csak egy rosszmájú tréfa volt. Most viszont eljött az elkerülhetetlen. Tegnapelőtt csapott mindenkit arcon a hír, hogy életének nyolcvanhetedik évében elhunyt a legendás pofonosztó, Bud Spencer.

A Carlo Pedersoli néven született olasz óriás, amellett, hogy remek színész volt, kiválósportember is. Vízilabdázóként olimpikon, míg úszóként ő volt az első, aki Olaszországban egy perc alatt úszta a száz gyorsot. Sosem készült színésznek, de élete úgy hozta mégis bepróbálkozik ebben a műfajban, és utólag belegondolva, illetve az ő életrajzi könyveit olvasva, megérte. Nem csak a rajongói millióinak de neki is. 
A babaarcú sportolóból, egy szőrősképű színész vált, aki állandóan morcos tekintete ellenére, is csak mosolyt tudott csalni a nézők arcára.
Barátjával és filmes-társával, Terence Hillel egyetemben kirobbanthatatlan részei lettek a hazai tv adásoknak. És hiába adták le évről évre többször is a klasszikussá vált filmjeiket, ha felcsendült a Kincs Ami Nincs zenéje, nem kapcsolgattál tovább a táviránytóval.
A jól megszokott poénok, Spencer és Hill állandó veszekedései, a pofontengerek, mind mind életünk meghatározó filmes jelképeivé váltak. Úgy tudtak akció dús filmeket gyártani, hogy senkinek nem kellett meghalnia a pofonoktól. Hogy az erőszak inkább volt humoros, mint véres, és hogy a gyerekek a filmek megnézése után nem fegyvert kértek karácsonyra, hanem kint az udvaron játszották újra a legendás páros filmes jeleneteit.

Nem fogom újra leírni azt amit már annyian megtettek, nem kell , hogy minden helyen ugyanazok a tények szerepeljenek. Egyszerűen csak emlékezzünk arról a színészről, akit egytől egyik mindenki szeretet, akinek filmjei halhatatlanok, és akinek Terence Hillel alkotott párosa, annyira egyedi, hogy talán csak a Walter Matthau-Jack Lemmon páros volt hozzáfogható.
Eddig is milliók tapadtak a képernyőkre, egy-egy film vetítésekor, egymásnak idézgettük a szállóigévé vált mondatokat, de ezek után mégnagyobb kultusza lesz ennek az egésznek. És ha valaki, Bud Spencer megérdemli, hogy halála után úgy beszéljünk róla, mint a valaha volt egyik legnagyobbról. 

Mindenki máshogy emlékszik vissza rá. Van aki gyertyát gyújt, van aki újranézi a klasszikusokat, és olyan is akad aki hagymás-babot eszik vacsorára. De egyvalami közös, mindenkiben  ugyanaz a szeretetreméltó, szakállas arc marad meg, ami mindannyiunk életében meghatározó emlék....

Minap álltam sorban a fagyizónál, és néztem a pisztácia fagyi kiürült tégelyét. Elfogyott, nincs többé....És ahogy ő búcsúzott halálos ágyán szeretteitől, úgy búcsúzom én is: Köszönöm, Köszönjük, a felejthetetlen pillanatokat!

-KIERON-