Amikor minap egyik régi barátom azt mondta nekem, hogy Te Csaba, emlékszel, hogy már 20 éve lesz annak szeptemberben, hogy először ültünk be egymásmellé az iskolapadba, akkor bizony koppant egyet az állam.. Repül az idő, pedig olyan mintha tegnap lett volna. Tisztán él bennem az emlék. A még kellemesen meleg őszi napsugarak, az osztálytársaim sárga, megkülönböztető nyakkendője, egy kedves mosoly egy „nénitől” akit az osztályfőnökömnek tituláltak, na meg az az utánozhatatlan miliő amit ilyenkor érez az ember.  És ennek már húsz éve.. Végig gondoltam mi történt ebben a húsz évben, min mentem keresztül, miben változtam, mivé lettem, hol tartok most.
Ha ezt végig leírnám, valószínűleg hosszabb lenne mint a Háború és Béke és senki nem olvasná végig, így a lényegre próbálok koncentrálni.

Death is the first dance, eternal….

Hogy megbántam e bármit is? Nem. Csinálnék e bármit máshogy? Lehet, hogy voltak pillanatok amikor úgy gondoltam, hogy igen, de jelen pillanatban nem.
Mi az amire a legbüszkébb vagyok? Az, hogy rocker lettem, és ez a rockerség az ami ezt az egész posztot szülte a fejemben. Ha végig kell gondolnom mindazt, ami idáig juttatott, ami miatt mondhatom azt, hogy minden szar ellenére ami az ember életében van, mégis boldog vagyok, akkor az a zene amit választottam magamnak. Van ennek az egésznek egy varázsa, egy olyan közösség-kohéziós hatása amit nem érthetnek a kívülállók.  Ami miatt sokkal boldogabban érzem magam egy társaságban ahol ilyen zene a téma, ilyen szól, mint bárhol máshol.

Ha már múltidézés… 1997-ben került a kezembe egy selejtes kazetta, rajta az akkor megjelent One Second lemez első két dalával a Paradise Lost-tól. Azt hiszem innentől mondhatom, hogy rocker vagyok. A Say Just Words azonnal letaglózott, míg a címadó máig az egyetlen dal, amire bármikor bárhol képes vagyok magam elsírni. Ugyanakkor érdekes módón boldoggá is tud tenni. Itt kezdődött minden….

Deceit is the second without end ..

 A Rock zene áldásos hatása, hogy nyitottá is tesz. Rengeteg más műfajt is enged befogadni, hiszen szinte mindenből építkezik.  Ami igényes azt meghallgatom, és nem vetem meg akkor sem ha annyi köze sincs a rockzenéhez, mint kannás bornak a szőlőhöz . És ez a művészeti nyitottság az ami formálja az életemet, ami miatt azt teszem amit, és élek úgy, ahogy. Korlátok és skatulyák nélkül, a zene által vezetve.
Mert a zene az ami minden eddigi döntésemet igazolta. Az életemben eddig ez az egy ami állandó. Volt velem sok minden és mindenki, kezdtem bele rengeteg különböző dologba, de egyedül a rock zene az ami itt maradt velem mindig, és ami folyamatosan azt igazolja, hogy minden egyes döntésem helyes volt, hogy minden ami történt velem az okkal volt és megvan az eredménye.
A sok száz, talán ezer koncert, a több ezer órányi otthon töltött idő a zenével, mind-mind fontos része annak, hogy idáig jutottam, és, hogy húsz évvel azután hogy belecsöppentem ebbe az egészbe azt mondhassam, ez volt életem legjobb választása.

Nem érzem magam öregnek, de az évek velem is szállnak. Amikor megkérdezik, hogy emlékszem e erre és arra a dalra a suli diszkókból, csak mosolygok, hogy igen. És belegondolok, így már én is részese vagyok a „történelemnek” hiszen együtt nőttem fel olyan slágerekkel, amik milliók kedvencei.
Mindegy egyes szám kellett ahhoz, hogy elmondhassam, ez vagyok én, ezzé váltam a rockzene által.
Volt, hogy konkréten egy dal vagy egy együttes miatt mentem el egy fesztiválra.  Azokra  a fesztiválokra amik a legnagyobb élmény források mindenegyes évben. A mostani Rockmaraton a véletlenek sorozatával, a bánatok és örömök tökéletes elegyével például életem egyik legmeghatározóbb fesztiválja, ami talán tovább építi, vezeti az életem fonalát. De minden perc, minden hang, koncert, fesztivál ebben a közegben kifizetődő volt és megérte.

Hogy mivé váltam az elmúlt húsz évben? Gyermekből felnőtté, fiúból férfivé, de elsősorban rockerből rockerré. Semmit nem bántam meg, minden okkal történt, ezt az utat szánta nekem a sors, már ha hiszünk benne. Én hiszek.

Szóval amikor drága barátom felhozta, hogy már húsz éve mindez, az első sokk után, hogy úristen már mennyi, eszembe jutott minden amit megéltem. A sok jó, a sok rossz, a barátok, a kapcsolatok, minden. És nem bánom, semmit sem bánok. Ez voltam én, ez vagyok én, és még húsz év múlva is ez leszek én.

…that the third is love Love is the Dance of Eternity…

Most vagyok ott ahol lennem kell. Élem azt amit élni akarok. Azok vannak körülöttem akiknek kell, és akik megérdemlik ezt, akiket én is megérdemlek. No meg úgy érzem, Talán most nyílik olyan út az életemben aminek nyílni kell.  Mindezt miért? Mert rocker lettem és a zene elvezetett idáig....

-Kieron-